Őrült világ a mozikban

Bolondok aranya

A Hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap alatt? című, nem túl jelentős romantikus vígjáték óta Kate Hudson és Matthew McConaughy nem teljesen meglepő hollywoodi párosítás. McConaughy és Penélope Cruz Szahara című kalandfilm-próbálkozása pedig arra szolgálhatott vitatható példával, hogy a sármos macsóból „ifjabb Michael Douglas” válhat. Csupán jó forgatókönyv, párbeszédek, megfelelő rendező szükségeltetik hozzá. Nem vált.

Bolondok aranya

A randiguru, a Mindenütt nő direktora, Andy Tennant ugyanis nem a megfelelő ember a megfelelő feladatra, és az általa – valamint John Clafin és Daniel Zelman által – írott sztori gyönge, az izgalmakat a nagy azték-spanyol kincs történetének szobai elmesélésével nem lehet pótolni. A folyton civódó (és el is váló) Hudson és McConaughy párosának sorsa meg langyos, jó előre tudjuk, mi lesz a vége.

A sztori szerint a XVIII. században a tengerbe veszett hatalmas kincs után kutat Ben (McConaughy) és Tess (Hudson), de nemcsak a rapperből lett karibi maffiózó (Kevin Hart) gabalyítja a kutatást, hanem a saját elrontott házasságuk is. Váratlan segítséget kínál az érzelmi analfabéta pénzember (Donald Sutherland), „szőkenős” leánya, Gemma (Alexis Dziena) és főleg: a bazinagy jachtja.

Sajnálatos – és mindent elárul –, hogy a humorforrást egyedül Gemma lénye jelenti, McConaughy és Hudson (utóbbi tehetségének elúszását nagyon fájlaljuk) meg annyiban kelti fel az érzelmeket, hogy dögösen mutatnak a pálmafás ellenfényben.

Bakkerman

Szőke Kapitányt (Szőke Andrást) és Doktor Badárt (Badár Sándort) mindenki ismeri. Most már. Hiszen nem volt mindig így, függetlenül filmező ifjúkorukban csak a művészmozik olcsó italoktól rossz szagú értelmiségi népe tudta, hogyan bolondozik szöveggel és képpel a két legény. A televízió – a reklámok és a Fábry-show-s szereplések – ismeretséget hoztak. Ezzel a színvonal is lejjebb szállt. Azt mondjuk: sebaj. Mert amíg a korábbi munkáik közül a Zsiguli a fárasztó modorosságával a nézhetetlenség határát súrolta, a Hasutasok meg – mint egy agyonrakodott vagon – túl lett pakolva nézhetetlenül fölösleges cafrangokkal, addig a Bakkerman nézhető.

Bakkerman

Nem a történetnek, nem a dumaszínházas kollégák – Bödőcs Tibor, Kovács András Péter, Kőhalmi Zoltán és Litkai Gergely – megvillanásainak köszönhetően, hanem az olyan színészeknek hála, mint Gáspár Tibor, Zelei Gábor és Kerekes Vica. A szokott-ismert világvégi vegetáló magyar vidék most attól válik különlegessé, hogy a jellegtelenné tevő nyomorúság alól a világ legnagyobb kenyerének megsütésével akar kibújni.

Kiskovász, a pék (Zelei) és környezete – segédje, Csöröge (Szőke), barátja, Suzumi (Badár), az egykori mozigépész, Multiplex (Gáspár Tibor) és a „nagycsövű” extűzoltó, Szmöre (Nagy Viktor) –, valamint a falu további tipizált figurái, a szép és magányos tanítónő (Kerekes), a kombinált kocsmáros-polgármester (Tóth Károly) kisszerű kalandjai hordoznak mulatságos epizódokat éppen úgy, mint rejtett szomorúságot. Például hogy a tanítónő a szíve helyett az eszére kénytelen hallgatni, és a pék helyett a faluba tévedő sztárcsináló médiagurut választja.

Mondhatni minden együtt áll, hogy sírva vigadjunk. Magyarul, idiótán, túlartikulált svunggal.

Nyolc tanú

Pete Travis rendező (Omagh) vihart kavar. Igen, filmje Akira Kurosawa A vihar kapujában című klasszikusát idézi, miszerint egy történetet annak szereplőinek az eltérő szemszögéből követhetünk nyomon. Ugyanazt látták, de másként emlékeznek – nyilván, mert mást is éltek át. Vagyis: nem számít az akció, pusztán az interpretáció. Travis mozijában a terrorizmus elleni spanyolországi konferenciára érkező amerikai elnökre dördül lövés, ezt minden szemtanú másképp rögzítette, a rendőrség és a néző dolga, hogy a mozaikokból összerakja a valóságot (íme, a XXI. századi „mozista posztimpresszionizmus”).

Nyolc tanú

A szándékoltan a japán mestert citáló film elsősorban nem a látványos akciószcénákra, az üldözésekre épít. Az elmét trenírozza, az adrenalint pumpáló szívizmokat békén hagyja. Annak viszont minden filmbarát örülhet, hogy olyan régen látott színészekkel találkozhat, mint Sigourney Weaver, William Hurt és Dennis Quaid. Az új arcokról – Matthew Fox (Lost) – nem is szólva.

A Szem

A fiatal és szép leány gyermekkora óta vak. A sors kegye/szeszélye folytán azonban új látószerveket kap, ám a sikeres operációt követően egyre furcsább és ijesztőbb látomások kezdik gyötörni. Orvosa segítségével rájön, hogy a gondot a halott donor halottlátó szemei okozzák.

A szem

A koreai Pang fivérek – Oxide Pang Chun és Danny Pang – 2002-es horrorját hasznosította újra a francia Xavier Palud és David Moreau rendezőpáros, eléggé ragaszkodva az eredeti matériához. Azaz: aki hajlamos jól megijedni és sikoltozni – és kihagyta a hat évvel korábbi filmet –, mehet a karfába kapaszkodni. Illetve, aki vonzódik Jessica Alba alkatához, szépségéhez, szintén ne hagyja ki ezt a horrort. Pláne, hogy a végén a szépreményű színésznő minden műfaji igényt kielégítően helytáll a nagyjelenetben.

A másik oldalon

A drámai Fallal szemben és a könnyed Kebab-kapcsolat után a németországi török rendező (és író), Fatih Akin újra az általa nyilvánvalóan jól ismert és alaposan megízlelt diaszpóralét nehézségeiről mesél. A sztori: Ali Aksu, a hamburgi nyugdíjas török (Tuncel Kurtiz) kurtizánt (Nursel Köse) hoz a házhoz, hogy ősz életét mintegy bearanyozza. Felnőtt fia, a germanisztikaprofesszor Nejat (Baki Davrak) elsőképpen értetlenségének ad hangot, ám aztán hamar megkedveli a lányt. Főleg, hogy megtudja, a prostituált csak azért bocsátja áruba testét, hogy a lánya egyetemi tanulmányait fizethesse. Amikor Ali megöli a nőt, Neyat felkerekedik, hogy Isztambulban megkeresse a lányát, Aytent (Nurgul Yesilcay) – akit azonban nemcsak a német-török fiú keres, hanem a helyi rendőrség is. Ők terrorizmussal vádolják.

A másik oldalon

A bonyolultnak látszó sztorit két haláleset fogja közre, kissé a sok szálon futó „új mexikói film” (Korcs szerelmek) nyomdokait követve. A módszer azért is érdekes, mert Akin korábban az egyenes irányú történetvezetéséről volt ismert. „Körkörös” filmje felkavaró alkotás, lüktet, mint a nyílt seb, szenvedélyekkel – élettel – teli.

Másik bolygó

Íme bolygónk rejtett arca. A négy kontinensen forgatott dokumentum-játékfilm (inkább előbbi, mint utóbbi) gyermeksorsokon keresztül ad képet a föld „titkos énjéről”, és önti képekbe és szavakba planétánk mai globális és morális válságát. Hét rövid történetben vehetjük szemügyre a kiszolgáltatottság különböző, irracionális stációit, amelyek kiskorú szereplői ellenszegülés nélkül, megadóan vállalják a sorsukat. Gyermekrabszolgák, gyermekprostituáltak, gyerekkatonák megdöbbentő hétköznapjai tárulnak fel előttünk Kongóban, Kambodzsában és Ecuadorban.

Másik bolygó

Moldoványi Ferenc dokumentumfilm-rendező másodszorra forgatott filmet a mai gyermeki tragédiákról, korábban Gyerekek – Koszovó 2000 címmel albán és szerb kisfiúk és kislányok életét vette filmre. A kommentárok hiánya, a szűkszavúság jobban hat a nézőre, mintha a direktor túlbeszélte volna a témáját, miszerint lám.

Katyn

A nyolcadik ikszen túli – értesüléseink szerint: betegeskedő – lengyel filmlegenda, Andrzej Wajda (Pan Tadeusz, A bosszú) Oscar-díjra jelölt háborús drámáját a hírek szerint nem hajlandóak bemutatni Oroszországban. Érthető: filmje a második világháború alatt történt katyni mészárlás történetét beszéli el, amikor a szovjet vöröshadsereg több mint tizenötezer rabságba ejtett lengyel tisztet és civilt – közöttük Wajda édesapját – lőtt főbe, egy halomba egy erdőben. Az 1940-ben állati módra meggyilkolt emberek holttesteit rejtő tömegsírokat a német katonaság fedezte fel 1943-ban.

Katyn

A film fő erénye, hogy Wajda személyes érintettsége dacára – vagy talán éppen azért – megrendítő hitelességgel ábrázolja a korabeli eseményeket. A dráma szinte teljesen a végéig csöndben, értsd: zenei aláfestés nélkül zajlik. Minden jelenet – és személyes történet – önmagában felkavaró. A lengyel mester ezt „súlyosbítja” az utolsó jelenettel: a tisztek kivégzésével. A végjáték sokkoló, egyesével tarkón lövik az embereket, akik beesnek a rögök közé. („Koppannak a rögök, de ők már nem hallják”.)

A sztori többet ábrázol és mond a fogva tartott, kétségbeesett, megmaradásukban az utolsó pillanatig bízó katonák sorsán, minimum ugyanakkora, inkább hangsúlyosabb szerepet kapnak a filmben a feleségeik, testvéreik, szüleik, akik semmit sem tudtak, és semmilyen hírt nem kaptak szeretteikről öt hosszú esztendőn át. Tudják, milyen hosszú idő az?

Elah völgyében

A filmcímbeli mélyedésben esett meg az ősidőkben anno a bibliai Góliát és Dávid harca, tudjuk, milyen kimenetellel. Paul Haggis (az Oscar-díjas Ütközések direktora) erre az allegóriára épít, amikor az iraki harcokból állomáshelyére hazatérő szabadságos tengerészgyalogos-fia eltűnése után kutató apát (Tommy Lee Jones) elénk állítja.

Elah völgyében

Hank Deerfield (Jones) maga is katonai detektív volt egykoron, rutinja hitelesíti és segíti az újonc és nőiessége okán gyakorta a háttérbe szorított, a kollégái által „lecikizett” rendőrnő, Emily Sanders (Charlize Theron) nyomozását. A kiképzőközponti társak a város jellegzetes figurái között szimatolnak, miközben Hank számára fokozatosan kirajzolódik a gyereke küldte multimédiás és telefonüzenetek által a másodszülött fia (az első fiú katonai balesetben hunyt el korábban) iraki sorsa, átalakult jelleme. És tragédiája.

Amellett, hogy szerintünk Haggis inkább csak fontosnak látszó filmező, mintsem valóban az, az Elah völgyében jó film. Jones, Theron, Susan Sarandon és a többiek miatt válik azzá. Mert azt az alapvető üzenetet, amivel a film zárul, miszerint Amerikával valami nagy baj van, mindenki tudta. Csak Amerika nem.