20°C

Facebook

Hazugság építette Trianont

Az FN évről évre más és más oldalról mutatja be az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződést. Tavaly itthon kerestük Trianon „felelőseit”, előtte pedig a nagyhatalmak indokait boncolgattuk, és eljátszottunk a gondolattal, hogy nézne ki Magyarország mintájára megcsonkítva Nagy-Britannia, Olaszország vagy Franciaország. Idén Zeidler Miklós történésszel beszélgettünk a magyarországi kisebbségi vezetők magyarellenes propagandatevékenységéről, és ennek hatásáról a határok megállapítására.

Csak szóban nagyvonalú

Trianon gyökerei a XVIII-XIX. századba, a nemzetek születésének korába nyúlnak vissza. A Kárpát-medencében időben némileg eltolódva vált fokozatosan nemzetté először a német és a magyar, valamivel később a szlovák, a horvát, a szerb és a román, s még később a ruszin etnikum. A nemzetté válás együtt járt a nyelvi, kulturális és politikai intézményrendszer kialakításával. Ez a magyarság esetében a reformkorban zajlott le, és a kiegyezést követően megszületett az egységes magyar politikai nemzet, a magyar hegemónia a történelmi Magyarország területén – mondta el az FN-nek Zeidler Miklós történész.



Az 1868-as, európai szinten is korszerű kisebbségi törvény nagyfokú szabadságot nyújtott a kisebbségeknek, de csak egyéni jogokról beszélt, nem segítette az etnikumok nemzeti fejlődését. Ráadásul a gyakorlat eltért a törvény betűjétől, a valóságban gyakori volt a diszkrimináció. Összességében elmondhatjuk, hogy a magyar intézményrendszer a kiegyezés után nem támogatta, de nem is tette lehetetlenné a nemzetiségek kiteljesedését.

A politikai, gazdasági vagy kulturális tömörüléseket ugyanakkor a hatalom nem nézte jó szemmel, és akadályozni igyekezett a kisebbségek mindenfajta kollektív akaratnyilvánítását. Ebben azonban nincs semmi különös, a nyugati világ sok országában a kisebbségek még idáig sem jutottak el, és az államhatalom ennél többet sem tűrt el sehol.

Hamar felismerték a lehetőséget

Zeidler miklós

Zeidler Miklós történész, egyetemi adjunktus, az ELTE Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatója. Kutatási területe a két világháború közötti a magyar külpolitika és a 19–20. század magyar sporttörténete. A cikkben található idézetek Zeidler Miklós 2009. június 3-án megjelent könyvéből, A revíziós gondolat. Bővített kiadás. Pozsony, Kalligram, 2009. származnak.

A kisebbségi vezetők Magyarországon eleinte elfogadták az 1868-as nemzetiségi törvényt, az 1880-as évektől kezdve azért küzdöttek, hogy a törvény szellemisége a gyakorlatban is maradéktalanul érvényesüljön. A századfordulón azonban megváltozott a hangnem, az anyaországgal nem rendelkező etnikumok – mint a szlovákság – kollektív jogokat követeltek, míg a - Romániában és Szerbiában megfogalmazott – elszakadás igénye a román és a szerb lakosság körében erősödött. A XX. század elején már különböző tervek születtek Magyarország felosztására, de ezek megvalósulásához a döntő lökést az első világháború adta meg – fogalmaz a történész.

A kisebbségek és az antant útja akkor fonódott össze véglegesen, amikor területi ígéretek fejében 1915-16-ban belépett a háborúba Olaszország és Románia. Tovább erősítette ezt a kapcsolatot, hogy a háború mielőbbi lezárásával kecsegtetett, ha a nemzetiségeket felhasználva sikerül belülről bomlasztani, demoralizálni a Monarchiát.

A kisebbségi vezetők is hamar felismerték, hogy a háború hatalmas erőpróbája után hasonló méretű újrarendezés következik, amiben nekik – a központi hatalmak vereségére játszva – részt kell venniük: az antanthatalmak sajtójában, politikai és társadalmi fórumokon indítottak magyarellenes propagandaháborút. Szlovén, horvát, szlovák, cseh és román politikusok kilincseltek az antant diplomatáinál és vezetőinél. Londonban, Párizsban, Washingtonban.

Még a nagyhatalmaknak is sok volt

A legaktívabb a cseh Tomás Garrigue Masaryk jogtudós és Edvard Benes jogász vezette cseh-szlovák küldöttség volt. Érdekes a cseh és a szlovák közös fellépés. Már a XIX. században, a nemzeti múlt keresése közben felmerült – a honfoglalás előtti, történetileg bizonytalan létű és kiterjedésű Nagymorva Birodalomból eredeztetett – közös származás.

A nyelvészek csehszlovák nyelvtan kidolgozásán fáradoztak, bizonygatták, hogy a két nyelv azonos, csupán két különböző nyelvjárásról van szó. A közös ország, Csehszlovákia gondolata már a századelőn felmerült, de csak a háború végén vált realitássá. Az antant támogatta a törekvést, mert úgy látta, a két ország önmagában túl kicsi és életképtelen lenne.

Az antanthatalmak előtt hangoztatott magyarellenes érveknek három fontos pillére volt, ezeket minden nemzetiség alkalmazta. Először is kétségbe vonták a hivatalos magyar népszámlálási adatokat, saját etnikumuk határát túlzó módon húzták meg. Magyarul a minél nagyobb terület megszerzése érdekében a maguk javára torzították el a nemzetiségi statisztikákat. Csehszlovákia például a később elcsatolt területeken túl igényt tartott a Dunakanyarra és az Északi-középhegység iparosodottabb zónájára is.



Nyugat-Magyarországon egy Csehszlovák fennhatóság alatt álló, 50-60 kilométer széles, észak-déli irányú területsávval biztosították volna Ausztria és Magyarország elválasztását, valamint az északi és a déli szláv államok közti közvetlen kapcsolatot. Beneš túlzó állításait azonban olykor még a békekonferencia is kétségbe vonta – jegyzi meg Zeidler Miklós.

Ha minden teljesült volna...

Hasonlóan nagyot markolt az Ante Trumbić és Fraňo Supilo vezette londoni Jugoszláv Bizottság: Horvátországon túl Vas és Zala megye déli részét a teljes Baranya vármegyét, majd keleti irányban a Szekszárd–Baja–Szeged–Maros-vonalig terjedő területet - az említett városok átcsatolásával – akarták megszerezni.

Ez a békekonferencián surlódásokhoz, sőt komoly vitához vezetett a román delegációval, amely – az antanttal kötött 1916. augusztusi szerződés értelmében – ugyancsak jóval túllépve az etnikai határokat, gyakorlatilag a Tiszáig szerette volna kitolni a Román Királyság határait. Ha minden követelés teljesült volna, a Trianoni veszteség 25-30 ezer négyzetkilométerrel lett volna nagyobb, azaz Magyarország mai területének kétharmada maradt volna meg – emeli ki a történész.

A másik „érv” az ország szétdarabolására a „Ki volt itt előbb? Kinek van joga a területet birtokolni?” kérdése volt. Előkerült a már említett Nagymorva Birodalom és az ugyancsak erősen vitatott dák-román folytonosság elmélete. A minél távolabbi múltba helyezett nemzeti eredetmítoszok előcitálásának az volt a feladata, hogy bebizonyítsa: a magyar nemzetkoncepciónak nincs alapja, a Szent István-i állam fennmaradását nem támasztja alá a „történelmi jog”.

Harmadrészt igyekeztek szétzúzni azt a képet, amelyben Magyarország Európa keleti védőbástyájaként, a nyugati civilizáció terjesztőjeként határozta meg önmagát, stabil és biztos szövetséget nyújtva a „civilizált világnak”. A kisebbségi vezetők – külföldön hangoztatott – véleménye szerint a magyar alapvetően egy barbár népcsoport, ma is épp olyan, mint a kalandozások korában. Nem tette magáévá az európai értékrendet, és elnyomja, kihasználja a nemzetiségeket.

trianon

Magyarország számára a trianoni békeszerződéssel ért véget az első világháború 1920. június 4-én. Magyarország területe a Horvátország nélkül számított 282 ezer négyzetkilométerről (Horvátországgal együtt 325 ezer) 93 ezer négyzetkilométerre csökkent, a lakosság száma 18,2 millióról 8 millióra esett vissza, 3,3 millió magyar rekedt az új határokon kívül.






Barbár magyarok

Bármilyen túlzó és megalapozatlan állítások voltak ezek Magyarországról nézve, a béketárgyalásokon megmutatkozott, hogy termékeny talajra hullottak. A többszáz fős delegációkban sok volt a fiatal, tettrekész diplomata, akit a történelmi romanticizmus hajtott: népeket felszabadítani, demokratikus új világot építeni érkeztek Párizsba.

Harold Nicolson, a brit küldöttség egyik beosztott diplomatája írta 1933-ban kiadott visszaemlékezéseiben: „Az új Szerbia, az új Görögország, az új Csehország, az új Lengyelország eszméje volt az, amelynek nyomán szívünk himnuszokat zengett a mennyek kapujában.” Ezzel szemben a magyarokat, „ezt a turáni törzset éles ellenszenvvel szemléltem és szemlélem ma is. Miként rokonaik, a törökök, sokat romboltak és semmit sem alkottak. […] Századokon át a magyarok elnyomták nemzetiségeiket. A szabadulás és a megtorlás órája elérkezett” – idézi Zeidler Miklós.

Nem irgalmat kértünk

A döntéshozatalt azonban – mely a rangidős politikusokés diplomaták osztályrésze volt – végeredményben a nyers államérdek mozgatta: a korábbi ellenséget katonailag, gazdaságilag és politikailag a végletekig meg kell gyengíteni, hogy elejét vegyék a revansnak. Kapóra jött, hogy mindezt a kis nemzetek felkarolása mögé rejthették, akik egyszersmind hálás szövetségeseik is lettek, és szintén őrködtek az új békerendszer fölött, amivel nagy szolgálatot tettek a nagyhatalmaknak.



Ekkor Magyarország gyakorlatilag tehetetlen volt, tekintve, hogy a béketárgyalásokon nem vehetett részt, csak „az utolsó szó jogán” mondhatta el álláspontját. A magyar küldöttséget vezető Apponyi Albert úgy fogalmazott, hogy szándékosan „nem irgalmasságot kérő nemzet képviselőjeként lépett fel, hanem élni akaró nemzet képviselőjeként, amely jogainak teljes tudatában van és amelynek lehet megbánni valója, de nincsen oka szégyenkeznie”.

Zeidler szerint „Az Osztrák–Magyar Monarchia s benne Magyarország felbomlásának három fő tényezője – időben egymást követő három fő állomása – volt: 1) a nemzetiségek ébredése és politikai követeléseik radikalizálódása, 2) a Monarchia háborús részvétele és veresége, 3) a győztes nagyhatalmak biztonságpolitikai – s ennek alárendelten gazdasági, politikai és stratégiai – igényeinek megváltozása. Mindezek eredője pedig az lett, hogy az antant, a kis szövetségesek és az önállóságra jutó nemzetiségek egyaránt a Monarchia felbomlasztásában, illetve Ausztria és Magyarország felosztásában ismerték föl érdekeiket.”

Aktuális ajánlatok [x]

Ajánlott lap.hu oldalak: