Falus András: szinte féláron - kutatásról és hitelességről

Aki csal, annak nem az a büntetése, hogy rájönnek, mert gyakran sosem nem derül ki a valótlanság. Az igazi büntetése a csalónak, hogy ő többet nem tud már másnak hinni. (Egy amerikai barátom gondolata a nyolcvanas évekből.)

A hazai és nemzetközi tudományos kutatás és a felsőoktatás világában élve az elmúlt évtizedeket, tudom, hogy a kereslet és a kínálat itt is lényeges tényező, ha másképp is, mint a gazdasági életben. Persze hogy nem baj, ha valamit olcsóbban vehetünk meg, végül is nagyon érdekes darabokra lehet a tudományos turkálókban is lelni. Gyönyörű, eredeti újrafelfedezéseknek vagyunk tanúi egy-egy, a maga korában kevésbé divatos folyóirat elfelejtett cikkét újraolvasva, nagyszerű „aha élményekben” részesülhetünk. Ha azonban a kínálati oldalon produkál a tudományos kutató valami „lelakott” portékát, hát az bizony az ember hitelességét csorbítja. És a hitelesség bizony fizetőeszköz, konvertálhatatlan valuta a tudomány világában.

Hitelesség és tudománypolitika

Hitelesség. A nagy nemzetközi tudományos piacon hatalmas kutatói tömeg hömpölyög. Régi, patinás iskolák mellett vadonatúj munkacsoportok jelennek meg, arcok, nevek, kulcsszavak repkednek a tudományos cybertérben. Hagyományos iskolák válnak anakronisztikussá pillanatok alatt, és hónapok alatt új trendek jelennek meg, divatok, ha úgy tetszik. Minderre ráépül a kétségtelen „publish or perish” (finoman szólva: közölj vagy szűnj meg) kényszere, hogy „el kell adni” a közleményeket, ezeknek impakt - hatékonyságértékük van. Minél többen olvassák a folyóiratot, annál többen idézik azt saját munkájukban, és minél többen idézik, annál magasabb az impakt értéke.

Nyilvánvalóan ezen tudományos kiadványok szerkesztői jobban válogathatnak, csak a legkiválóbb, legeredetibb kutatásokat közlik le. Az idézettség, a közölt cikkek impakt értékét számolja a szcientometria, a tudományos teljesítmény egyfajta mérési eljárása. Mert bizony a tudományos karrier során mérnek is, összesített impaktot, idézettséget, egyenletes teljesítményt, vezetői szerepet, megszerzett pályázatot, stb. Versenyszféra ez is, az bizony a javából, hiszen a paraméterek elismerést, kinevezést, anyagi támogatást, ösztöndíjak, címek sorsát határozzák meg. Lehet ezt mechanikusan, de körültekintően is végezni, hiszen nyilvánvaló, hogy a „beparaméterezett” kutató habitusa, iskolateremtő képessége, személyisége is nagyon lényeges értékelési tényező kell hogy legyen. Ha értelmesen, rátekintően és a szakterület kellő ismeretében mérünk, ez nagyjából – nem abszolutizálva a szcientometriát - rendjén is van így. Ebből a versenyhelyzetből azonban óhatatlanul következik, hogy a karriernyomás, a sürgető kényszerek, vagy csupán a feltűnési hiúság bizony nemtelen eszközök alkalmazására, torzításokra, mondjuk ki, csalásokra is késztethetnek.

Az alábbi gondolatok nem a mindenhol és mindenkor előforduló egyedi etikátlanságokról szólnak, hanem azokról a jól vagy kevésbé jól működő társadalmi rendszerekről, amelyek csökkentik vagy éppen hogy vonzóbbá teszik ezt a kísértést.

Hatalmas felelőssége van a mindenkori kormányszintű tudománypolitikának. Nem járunk messze az igazságtól, ha hazánkban nem a tudománypolitika hibáiról általában, hanem a koherens, kiszámítható, átlátható, kormányokon átnyúló tudománypolitika hiányáról beszélhetünk. Tudniillik azt a kampányszerű kapkodássorozatot, azt a lobbista, improvizatív voluntarizmust, azt a szlogenekkel, lózungokkal hígított áltevékenységet, ami a rendszerváltozás utáni éveket rövid kivételekkel jellemezte, szerintem nem tekinthető tudománypolitikának.

Az improvizációnak addig van létjogosultsága, ameddig az gyorsaságával, bátorságával a kreativitást, a gondolati szabadságot, új trendek mielőbbi érvényesülését segíti. Jó példa erre az a tény, hogy egy-egy kutatói csapat ugyanazzal a témával (és jó esetben ugyanazzal a beszámolóval - helyenként „copy-paste” eljárással több helyre is pályázhat, nincs tematikai egyeztetés a pénzosztó intézmények között. Annak a kiszámíthatatlan tétovaságnak, ahol a kutatónak lokális (regionális, szakterületi) lobbiérdekek, ne adj' isten! politikai tetszés előtt kell illetnie magát, legfeljebb ideig-óráig tartó jövője van. Kissé szkeptikusabban, így kellene ennek lennie, gyorsan ki kellene derülnie, hogy ez a tudományirányítási „bénázás” hatalmas veszélyeket rejt magában.

A Magyar Tudományos Akadémia és az egyetemek szinte egyedül állnak a tudományirányítás tartalmi oldalán. A felsőoktatásnak, doktorképzésnek ez is eminens feladata, az Akadémiának, mint a nemzet „tanácsadójának” pedig a legfőbb dolga. Tehát nem más, mint kortól, társadalmi beágyazottságtól, politikai meteorológiától, sőt még múló divatoktól is függetlenül, a legújabb, legkorszerűbb nemzetközi trendek érzékeny felismerése, vonzó kommunikációja és a hazai, nemzetközi realitásokat figyelembe vevő bevezetése. A feladatok közé tartozik a nemzetközi tudományos normák egyértelmű bemutatása, a lehető legmagasabb színvonal folyamatos biztosítása. A Magyar Tudományos Akadémia vezette be a Lendület programot, amely elsősorban a külföldről hazatérni kívánó fiatal tehetségeknek ad hazai szinten nagyon jelentős támogatást tudományos önállóságuk itthoni megvalósítására. Emellett az MTA részvételével folyik a NEKIFUT program, amely a hazai infrastruktúrák térképének elkészítésével teszi átláthatóbbá, szervezettebbé a hazai kutatást. Az MTA köztestületként való működési mozgástere azonban korlátos, igazán eredményes nemzeti tudományirányításhoz a mindenkori politikai akarat egyetértésére, aktív támogatására van szüksége. Mindezt meggondolt szakmaisággal, mindenki számára érthetően és őszinte egyenességgel kell tenni. Azaz hitelesen.

Világszínvonal és „brüsszeliánizmus”

Nézetem szerint a hitelességhez a mai magyar társadalomban a tudományok vonatkozásában elsősoron két prioritás szükségeltetik: az első a tudományok lehető legkiválóbb művelése, a második, a pályázati, értékelési rendszer újragondolása, lényegében újrateremtése.

A természet- és társadalomtudományok magas színvonalú, világszinten élvonalbeli gyakorlása nélkül nincs esélye sem a lemaradás elkerülésének. Tudomásul kell vennünk, hogy csak egy mérce létezik, a mindenkori világszínvonal. Még a valódi hungarikum tudományok tekintetében is a választott téma időszerűsége, élő relevanciája, az alkalmazott metodikák korszerűsége az abszolút kritérium. Szánalmas és elfogadhatatlan az olyan, elég gyakran hallott köldöknéző indoklás a tudományos munkában, hogy „hazai viszonyok között először” csinált valaki valamit. Kérdésfeltevésében, a szakmai világirodalom ismeretében, az alkalmazható metodikák kiválasztásában, a kiértékelés igényességében, a vezetői koncepció megalkotásában, vállaljuk bátran, elitizmusra van szükség. Ezekben a kérdésekben semmiféle kompromisszumot nem lehet kötni, még valamiféle álságos demokráciára való hivatkozás ürügyén sem. A jobb és a kevésbé jobb fogalmát beárazza a tudományos világ közvéleménye.

Ebben a tekintetben előny az EU-hoz tartozás, hiszen ma már szinte csak kisebb-nagyobb, egymással komplementer kölcsönhatásban működő partnereket feltételező nemzetközi konzorciumokkal érdemes pályázni. Ezek a konzorciumok nagyon kompetitív versenyben vesznek részt, és bár a kimenetre sokszor geopolitikai lobbiérdekek is jelentős befolyással bírnak, csak a szakmailag legkiválóbbak juthatnak jelentős európai forráshoz. Ugyanakkor, ne legyenek illúzióink, az EU-nak még sok javítanivalója lenne saját rendszerén, sajnos egyre szembeötlőbben látszik a „brüsszeliánizmus” rákfenéje, az irritáló, vízfejeket növesztő, önmagának feladatokat kreáló uniós bürokrácia kártékony hatása. Az észak-amerikai, japán és legújabban a kínai kutatási-innovációs közösséggel való lépéstartás érdekében csak remélni lehet az „önjavító” mechanizmusok működését, ami minden európai polgár érdeke, már csak a jövő nemzedékek érdekében is.

A tudományra szánt források, osztók és osztandók

A második tényező az elsőből következik, és ez nem más, mint a hazai tudományos bírálati, értékelési, támogatási rendszerek korszerűtlen, és gyakorta provinciális jellege. Egyértelműen, a magyar tudományosság által kiválasztott (például az Akadémia szakmai egységeinek külföldi akadémiák hasonló közösségeivel való kapcsolatai révén) szakmailag megfellebbezhetetlen anonim külföldi bírálóknak kellene véleményt mondaniuk. Jelenleg ez nem így történik, vagy ha igen, akkor is csak provinciális módon, ismeretségi alapon, hamar elhaló kampányok mentén kerül sor a külföldi értékelő behívása a rendszerbe.

Alapvető axiómává, törvénnyé kell válnia annak, hogy a nemzetközi bírálatok „szentek” és felülírhatatlanok legyenek a döntések meghozatalánál. A baj azonban ennél még nagyobb - ki kell mondani - és a (tisztelet persze a kivételnek) sokszor botrányosan korrupt, lobbista pénzelosztási rendszerben rejlik! Rendkívül demoralizáló, hiteltelenítő az a nem ritka gyakorlat, amely az igazán nagy összegű támogatások sok esetben teljesen szubjektív, „személyre szabott” odaítélésétől, a tényleges eredményeket nélkülöző felhabosított beszámolók következmények nélkül való elfogadásáig terjed. Erre sajnos példák vannak a hazai gyakorlatban. A hazai kutatói társadalom orra előtt zajló érthetetlenül eltűrt jelenségek, a kutatás finanszírozásáért felelős intézmények egyes vezető tisztségviselői által a szakmai zsűrik munkájába való belenyúlásától az esetleges negatív bírálatok elsüllyesztéséig mind-mind súlyos értékvesztést, kiábrándult cinizmust okoznak.

És nincsenek következmények! Nem fordult elő, hogy egy a saját vállalásához képest nem vagy feltűnően „alulteljesítő” pályázónak vissza kellett volna fizetni a mindannyiunk (magyar és európai polgártársaink) adójából kapott milliárdos támogatást! Ahogy egyik nemzetközileg is kiemelkedő tudós barátom kérdezte: „Hát nem félnek ezek??” Úgy látszik, hogy nem, és a protekcionizmus, majd utólag a mundér védelme annyira polgárjogot nyert ebben a szférában is, hogy gyakorta inkább a csúsztatásokkal, hazudozással elégedetlenkedők és azok ellen szót emelők minősülnek okvetetlenkedő konfliktuskeresőknek.

Mélységesen egyetértek azzal a nézettel, hogy a mai magyar társadalom legfőbb tragédiája az egyre gátlástalanabb korrupció, amely sajnos, ha nem is egyes politikai melléklépcsőházak, privatizálási ügyek, vagy a „BKV”-szintjén, de a tudományos támogatások szféráját is megfertőzte. Igaz ez a közbeszerzésektől kezdve a tudományos pénzek elosztásán át, akár csak (?) a mundér védelmében mutyizó közszereplők kártékony, romboló tevékenységéig. Az a rendszer, amely nem irtja ki radikálisan magából, akár tűzzel-vassal ezt a rothadást, az önmaga sírját ássa. A tudományban ráadásul az elkótyavetyélt pénzeken túlmenően nagy a kártevés, hiszen a provinciális, lobbista protekcionizmussal fiataljainkat tesszük védtelenné, alkalmatlanná (nem beszélve a nihilizmusukról) a nagyon éles nemzetközi versenyben való részvételre.

Ezzel a tendenciával gyorsan „biztosíthatjuk” a nemzeti tudásbázis fokozatos felmorzsolódását, amely megint csak egy arctalan, nemzetközileg legfeljebb másodrendű értelmiség képét vizionálja pár éven, évtizeden belül. A rombolás sajnos - történelmileg ezt nagyon jól tudjuk - sokkal gyorsabban megy, mint az újrateremtés. Szerintem ez az igazi nemzetvesztés!

„Ha valakit olyannak látsz, amilyen éppen most, ezzel visszatartod Őt a fejlõdésben. De ha olyannak látod, amilyenné lehetne, ezzel elõre segíted Őt életútján.” /Goethe/