20°C

Aktuális ajánlatok [x]

Facebook

Válasz Gazdag Lászlónak

Évek óta figyelem kiváló kollégám Gazdag László cikkeit, amelyeknek fő mondanivalója, mint az FN.hu-ban 2011. október 9.-én megjelentnek is, hogy a magyar gazdaság alapvető baja a rossz gazdasági szerkezet. Ezt kell, illetőleg kellett volna megjavítani szerinte a következőképpen: „A gazdaság makroszerkezetét kellett volna átalakítani az elmúlt húsz évben, mégpedig tudatos stratégia mentén, leépítve az importnyersanyag- és -energiaigényes ágazatokat, nem engedve be az importalkatrészre alapozott összeszerelő- és bérmunka-tevékenységet, ellenben felépítve a fehérköpenyes tudásigényes, új gazdaságot.” Továbbá: „A multik kapják a támogatások 90%-át. A hazai kkv-szektor ebből a pénzből sokkal több munkahelyet tudott volna teremteni.” ‒ idézetek a fent említett cikkből.

Amellett, hogy Gazdag László cikkeinek több állításával egyetértek, így például azzal, hogy a statisztikák alapján bizonyíthatóan nem a túlzott béremelések, a túlzottan magas jövedelem- és fogyasztási színvonal vezetett a költségvetési hiányokhoz, eladósodáshoz, általában az egyensúlyzavarokhoz, mint azt már évtizedek óta sok közgazdász és gazdaságpolitikus állítja. A valóságos ok a rossz gazdaságpolitika, illetőleg a határozott gazdaságpolitika hiánya.
Egyetértek azzal is, hogy állami feladatnak kell lenni az adófizetők pénzéből a lakosság szociális és kulturális ellátásának. Sőt tovább megyek: az alacsony keresetű és a keresettel nem rendelkező családoknak bármilyen bérszínvonalon részesülniük kellene az egészségügyi és oktatási ellátásban. Ez az egész társadalom egészségének és a fejlődéshez szükséges képzettségi színvonalának az érdeke.

A gazdaság makroszerkezetének általa javasolt átalakításával, azonban  ‒ bármennyire kívánatos lenne az ‒ több okból nem érthetek egyet.

Egyet nem értésem első és legfőbb oka az, hogy 20 éve, ha nem is a legfejlettebben, de mégis kapitalista gazdaságban élünk. A szocializmusban többször próbálták átalakítani a makroszerkezetet. Először Rákosiék akarták megteremteni a vas és acél országát, azután a Kádár-rezsimben ennek ellenszeleként a könnyűipar fejlesztését és a vidék könnyűiparral való ellátását tűzték ki célul az 1970-es években, majd az energiaellátás szénről olajra és gázra való átállítását tették kötelezővé az olajárrobbanáshoz közeli időben ‒ mindezt nem sok sikerrel.

A kapitalista államnak azonban ennyi lehetősége sincs az átalakításra. Bár Gazdag cikkei enyhültek az állammal szembeni kívánalom terén, az utóbbiban már csak támogatással javasolja befolyásolni az átalakítást, szemben a korábbi közvetlen beavatkozással, ennek sem várható jelentős hatása. Nincsenek adataim arról, hogy kit és mennyivel támogat az állam. El kell fogadnom Gazdag László adatát. Lehet, hogy változtatni kellene az arányokon. Ettől azonban nem jön létre az összeszerelő helyett a jobb gazdaságszerkezet. Hasonló okból nem lehet központi akarattal „beépíteni” a versenyszféra béreibe a szociális költségeket, ha azt nem viseli el a vállalatok versenyképessége.

A második lényeges ok az ország gazdasági fejlettsége és az annak megfelelő szakmai színvonal. Vannak ugyan kiváló szakembereink, de korántsem annyian, hogy azokra ‒ mondjuk egy Németországéhoz hasonló ‒ tudásszintű fejlesztő ipar támaszkodhatna. Jó lenne, ha kialakulna egy olyan információs gazdaság, mint pl. Indiában, amelynek exportja fellendítette az ország gazdaságát, igaz, hogy a fejlett országokénál jóval alacsonyabb árakon. Nálunk talán a gyógyszeripar az, amelyre mint tudásalapú gazdaságra támaszkodni lehetne, ez azonban nem elégséges az egész ország fellendítéséhez.

A harmadik és legfőbb ok az, hogy az egész világon megváltozott az iparszerkezet. Európa nagy részéről eltűnt az ipar nagy része és átvándorolt Kínába és a távol-keletre. Ha végigutazunk Nyugat-Európán, a régi nagy ipartelepek helyén lakótelepeket, bevásárlóközpontokat, szolgáltató egységeket vagy „műemlék” kiírásokat látunk a megmaradt üres ipari épületeken.

Több iparágban, közöttük elsősorban a gépiparban a nagy iparvállalatok beszállítóktól rendelik meg a részegységeket és alkatrészeket és maguk csak a fejlesztéssel és összeszereléssel foglalkoznak. De többnyire az összeszerelő üzemeket is kihelyezik más ‒ olcsóbb ‒ országokba, mint például Magyarországra. Ezek a kihelyezett üzemek azután maguk rendelik meg a számukra szükséges részegységeket és alkatrészeket. Az anyaországokban sokszor csak a kutató-fejlesztő laboratóriumok maradnak. Ha a kihelyezett összeszerelő üzemek abban az országban találnak megbízható és állandó, a kívánt minőségben, mennyiségben és pontos időben, továbbá versenyképes árakon beszállító gyártókat, ahol működnek, akkor azokkal szerződnek. Ha nem, akkor másokkal, pl. kínai vagy más távol-keleti beszállítókkal. A kínaiak és más távolkeletiek általában olcsóbbak, mint az európai beszállítók. De lehetnek olyan ‒ pl. a közelségből fakadó vagy az EU-előírásoknak jobban megfelelő ‒ előnyei az összeszerelő gyár országában működő beszállítóknak, amelyek révén részben vagy egészben szívesebben szerződnek velük, még ha valamivel drágábbak is, mint a távolkeletiek. (A japán Suzuki, pl. akkor exportálhat vámmentesen az EU országaiba, ha termékeinek bizonyos százalékát valamely EU-országban állították elő). Természetesen a hazaiaknak is meg kell felelniük az egyéb kívánalmaknak. Megjegyzem, hogy sok magyar nemzetiségű nagyüzem is hasonlóan működik. Ők is csak összeszerelést végeznek és beszállítókkal dolgoztatnak. De beszállítókkal, magyarokkal és külföldiekkel szerződnek a nagykereskedők és a fogyasztói kereskedelmi láncok is.

Tehát az a magyar közép- és kisipari szektor, amely a foglalkoztatottak 65%-át alkalmazza, jórészt az összeszerelő gyáraktól és a kereskedelemtől függ. Egy részük megfelel a kívánalmaknak, más részük tőkeerősség, szakértelem, minőség, szállítási pontosság tekintetében elmarad azoktól, és nagyobb teret enged a külföldi versenytársaknak. A kkv-szektor nagyobb támogatása segíthet a vállalatok tőkeerősségén, de a termékeik iránti keresletet nem növeli. A kereslet nagy részét a multi összeszerelő üzemek és kereskedelmi láncok generálják. Ha, tehát a kormány ezeket kívánja becsábítani különböző előnyök nyújtásával, akkor közvetve a kkv-szektort támogatja.

Nem értek továbbá egyet Gazdag Lászlóval abban, hogy az ország eladósodásáért a 2006-ban megindult autópálya-programot kárhoztatja. Lehet, hogy az időzítés nem volt a legkedvezőbb. De hogy az ország évtizedeken keresztül elhanyagolt infrastruktúráján javítani kellett, az kétségtelen. Kapitalista rendszerben az állam fő gazdasági feladata az infrastruktúra fejlesztése és karbantartása. Ezzel teremti meg a működési feltételeket a magánszektor számára. A szocialista államok vélték úgy, hogy az infrastruktúra fejlesztése háttérbe szorítható a termelés fejlesztése mellett. Ezzel is lassították a növekedést.

A 2000-es években, a válság kitöréséig valamennyi újonnan belépett és potenciális EU-ország többet költött beruházásokra és azon belül az infrastruktúra fejlesztésére a GDP százalékában, mint Magyarország. Ugyanakkor valamennyi gyorsabban növekedett és kisebb volt az államháztartási hiánya és adósságállománya. Magyarország lemaradásának sok más, autópálya-építésen kívüli oka volt.

Az autópálya-építés annyiban járult hozzá, hogy a ráfordított pénzek itt is szétfolytak, az állami megrendeléseket és kivitelezéseket átszőtte a korrupció. Nem vizsgálták kellőképpen a munkákat elnyert cégek megbízhatóságát és nem ellenőrizték megfelelően a kivitelezést. A munkálatok elhúzódtak, sok esetben rossz minőségben készültek el, és végül a szerződött árak többszörösébe kerültek.  De ugyanez mondható el valamennyi állami és önkormányzati beruházásra vonatkozóan a múltban és a jelenben is.

Megjegyzem még, hogy a mai építkezések hasonló rendszerben működnek, mint a mai ipar jelentős része. A nagy építő vállalatok központjai csak a tervezéssel foglalkoznak és jó esetben az ellenőrzéssel. A kivitelezésre alvállalkozókkal szerződnek. Ezért is lenne fontos, hogy az állami és önkormányzati szervek csak a legjobb referenciákkal bíró és a legmegbízhatóbb fővállalkozókkal szerződjenek, olyanokkal, amelyek lelkiismeretesen választják ki  alvállalkozóikat, folyamatosan ellenőrzik és a végzett munka arányában fizetik őket. Ellenkező esetben arról a számos építkezési botrányról és kifizetési hátralékról olvashatunk, amelyektől hangos a sajtó.

Neves közgazdászaink úgyszólván csak makrogazdasági és a makrogazdaságot érintő monetáris és fiskális kérdésekkel foglalkoznak. Az ágazati gazdaságtanok, mint az ipargazdaságtan és az agrárgazdaságtan szinte eltűntek a tudományból. Ami megmaradt belőlük, azokból sincs sok haszon. Művelőik ‒ tisztelet a kivételnek ‒ lényegtelen, periférikus kérdésekkel foglalkoznak, azokat öltöztetik szép, alkalmazott matematikai modellekbe és bizonyítják velük  azt, ami már a téma felvetésekor nyilvánvalónak látszik. Egyedül talán a kereskedelem és a termékpályák gazdasági vizsgálata kezd most ébredezni. Pedig, hogy mitől lett és lesz olyan a makrogazdaság, ahhoz kutatni kellene nemcsak a felszínt, hanem azt is, hogy mi történik a mélyben, a mikroegységek teljességében.


A cikk szerzője Burgerné Gimes Anna közgazdász, ny. egyetemi tanár, akadémiai doktor

Aktuális ajánlatok [x]

Ajánlott lap.hu oldalak: